Film noir

Jelenet *A bűnbanda* (1955) című filmből

A film noir („fekete film”) filmstílus, amit elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámák, krimik jellemzőjeként használnak, legfőképp amelyeknél kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. Először Nino Frank francia kritikus alkalmazta a film noir elnevezést a hollywoodi filmekre 1946-ban. Gyakran hivatkoznak rá önálló, a bűnügyi filmnek alárendelt műfajként.

Hollywood klasszikus film noir időszakát általában az 1940-es évek eleje és a késő 1950-es évek közé teszik. Ehhez a korszakhoz társítják általában a kontrasztos fekete-fehér képi világot, melynek gyökerei a német expresszionista fényképezésig nyúlnak vissza, míg sok történet és klasszikus noir szemléletmód Amerikában a nagy gazdasági világválság idejének krimi iskoláiból származik.

Az első film noir-nak John Huston A máltai sólyom (1941) című filmjét tekintik, amely Dashiell Hammett azonos című regényének harmadik, legjobban sikerült adaptációja. Itt debütált Humphrey Bogart elegánsan cinikus magándetektív karaktere, amely ma már a műfaj egyik kulcsfigurája. A klasszikus film noir utolsó alkotásának Orson Welles A gonosz érintése (1958) című filmjét tartják.

A narrációt sokan a műfaj legjellegzetesebb eszközének tekintik, ahogyan a (smooth) jazz és a neonfényekben fürdő városi látképet is. Ezek a stílusjegyek azonban leginkább az 1980-as évek nagy tisztelgései és műfaji paródiái miatt épültek be a mai köztudatba. A flashback ugyan a legtöbb klasszikusban nem található meg, azonban a Mildred Pierce (1945) című filmnek köszönhetően ma már a műfaj egyik legjellemzőbb fogásának tekintjük.

A film noir előzményei[szerkesztés]

Társadalmi háttér[szerkesztés]

kiábrándulás az "amerikai álomból"
az amerikai férfiak bevonultak a hadseregbe az első világháború idején, a nők otthon maradtak, és átvették a férfias szerepköröket is – az elcsábított nő figurájából így alakult ki az erős, öntudatos, férfias és mégis csábító asszony képe
a filmek maró társadalomkritikát is megfogalmaztak

Filmes gyökerek[szerkesztés]

német expresszionizmus (F. W. Murnau: Nosferatu, 1922; Fritz Lang: M – Egy város keresi a gyilkost, 1931), amelyet az első világháború elől az Egyesült Államokba vándorolt filmesek hulláma vitt át új hazájába
az 1930-as évek gengszterfilmjei, amelyek kóborló banditákat vesznek pártfogásukba, a bűnözés társadalmi gyökereit keresik
a kortárs francia filmek lírai realizmusa (ld. Julien Duvivier: Pépé, le Moko, 1937; Marcel Carné: Le jour se lève, 1939)

Irodalmi gyökerek[szerkesztés]

A film noir idején virágzott a detektívregény műfaja: elsősorban Dashiell Hammett, Raymond Chandler, James M. Cain és Cornell Woolricht (utóbbi George Hopley és William Irish álnéven is publikált) bestsellerei, főszerepben híres detektívekkel, Sam Spade-del, Philip Marlowe-val és társaikkal. A detektívregényeket akár többször is filmre adaptálták, íróik maguk is gyakran forgatókönyvíróvá váltak.

A klasszikus film noir stílusjegyei[szerkesztés]

Hangulat[szerkesztés]

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

A film noir műfajba sorolható film hangulata általában borongós, baljóslatú, amit az éles árnyékok és a hozzá tartozó, szinte állandóan hallható háttérzene is felerősít. Gyakori történetszál egy bűnügyi eset nyomozása, a szereplők sötét titkainak felszínre kerülése. Fontos szereplő lehet a (magán)nyomozó, a végzet asszonya, illetve a pszichopata gyilkos. Az átlagosnál sűrűbben szerepel valamilyen fogyatékkal élő személy, aki lehet áldozat, vagy elkövető is, de többnyire inkább fontos tanú.

Sajátos hely- és időviszonyok[szerkesztés]

A film noir világában a kamera csak ritkán mozdul ki a nagyvárosból (Orson Welles A gonosz érintése (1958) című filmjében ez többször is megtörténik). A belső felvételek többnyire szűk és alacsony mennyezetű, sötét, füstös terekben készülnek, ami jelentős szerepet játszik a hangulat kialakításában.

Képi jellegzetességek[szerkesztés]

Gyakori a ferde, szokatlan kameraállás, a játék a fényes és az árnyékos felületek kontrasztjával. A képek sokszorosan tagoltak, alkotóik játszanak a mélységgel, rengeteg rács és lépcső van a felvételeken.

Jellegzetes szereplők[szerkesztés]

a magányos (magán)detektív
a femme fatale, a végzet asszonya
az angyali feleség/jegyes

Egyéb filmnyelvi eszközök[szerkesztés]

narráció
flash-back

Klasszikus film noir filmek[szerkesztés]

1940-es évek[szerkesztés]

1950-es évek[szerkesztés]

A legismertebb noir filmrendezők

Ikonikus színészek

A neo noir[szerkesztés]

A film noir stílusjegyek több hullámban születtek újjá a későbbi évtizedek filmjeiben:

1960-as, 1970-es évek (pl. Rettegés foka / Cape Fear, 1962; A mandzsúriai jelölt / The Manchurian Candidate, 1962; Agyhalál / Brainstorm, 1965, Kínai negyed / Chinatown, 1974; Taxisofőr / Taxi Driver, 1976); Gengszterek sofőrje / The Driver, 1978)
1980-as, 1990-es évek (pl. Dühöngő bika / Raging Bull, 1980; A test melege / Body Heat, 1981; Elemi ösztön / Basic Instinct, 1992)
2000-es évek (pl. A bosszú ura / Sympathy for Mr. Vengeance, 2002; Sin City – A bűn városa / Sin City, 2005)

Neo noir rendezők

David Fincher (pl. Hetedik / Se7en, 1995; Harcosok klubja / Fight Club, 1999)
David Lynch (pl. Twin Peaks, 1990–91; Kék bársony / Blue Velvet, 1986; Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! / Fire Walk With Me, 1992; Lost Highway – Útvesztőben / Lost Highway, 1997)
Ethan és Joel Coen (pl. Véresen egyszerű / Blood Simple, 1984; Fargo, 1996)
Quentin Tarantino (pl. Kutyaszorítóban / Reservoir Dogs, 1992, Ponyvaregény / Pulp Fiction, 1994)

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Film noir című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.