A brazil csillag, Lucas Paquetá útja egy kis szigetről a jóval nagyobbig

Ha valaki lemaradt volna bő egy évvel ezelőtti cikkünkről, és furdalná a kíváncsiság, hogy a brazil válogatott egyik leendő vb-csillagát, Lucas Tolentino Coelho de Limát miért is hívják Paquetának, hát tessék: a Rio de Janeiró-i öböl, a Guanabara Bay egy piciny kis szigetét nevezik Ilha de Paquetának, s mert ez az a hely, ahol a selecao, no meg a West Ham United üdvöskéje megszületett, világrajövetele után néhány évvel felvette a nevet.

Ahhoz persze, hogy az egész golyóbis megismerje, szükség volt a nagyapja futballrajongásából fakadó lelkesedésére, amellyel Lucast és bátyját rendre a helyi kompig kísérte, hogy annak segítségével eljusson a Flamengo akadémiájára. Paquetá hálája jeléül később az alkarjára tetováltatta elhunyt nagypapája keresztnevének kezdőbetűjét (M, mint Mirao), pedig hát önnön magán is múlt, hogy egy kis szigetről 25 éves korára egy annál jóval nagyobbra keveredhetett. Kellett hozzá, hogy gyerekként naphosszat futballozzon; minthogy autók azóta sem járhatnak a guanabarai szigeten, kedvére rúghatta a labdát barátaival az utcákon (no meg a tengerparton), legfeljebb egy-egy biciklistára kellett figyelniük. Paquetá pedig különleges finomsággal ért a labdához, ami a Flamengóban ugyancsak feltűnt edzőinek, és az is, hogy mennyire univerzális:

„Azt láttuk, lehet belőle akár hatos, hetes, nyolcas, tízes is – mondta róla később az egyik ifiedzője. – Mindig tudta, hogyan helyezkedjen, félelmet nem ismerve futballozott.”

Későn érő típus volt azonban, 15 éves korában az őt fizikailag elhagyó társai játszottak a csapatban, Paquetá nem. Sírt, felrémlett benne, hogy marad idegenvezető a szigetén, amely munkát némi zsebpénzért olykor elvállalta, az anyja azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Elbeszélgetett az akadémiai edzőkkel, kérlelve őket, ne hagyják magára ezt a szupertehetséget, ők pedig belátták, kár volna lemondani róla: extra munkára fogták, ráhajtottak az erőnléti felkészítésre, és mert valahára meg is nőtt, az U17-ben ismét az a ragyogó tehetség futballozott, aki kiskamaszként. Az első csapat érdeklődését is felkeltette a játékával, 18 évesen be is mutatkozhatott a felnőtt együttesben. Miután a góljai is hamar megérkeztek, a Flamengo-drukkerek egyik kedvencévé vált.

De nem csak nekik. A klub korábbi játékosa, az akkor az AC Milan sportigazgatói posztját betöltő Leonardo szintén a jövő nagy klasszisát látta benne, és mert néhány brazil leigazolásával (Thiago Silva mások mellett) korábban rendre jó lóra tett, Paquetát is örömmel fogadták a San Siróban – a busás, 35 millió eurós vételár dacára is. De éppen egy brazil, Alexandre Pato, még inkább pedig Kaká milánói karrierje nehezedett súlyos teherként a 21 éves reménység vállára. Ráadásul, amíg Kaká a BL-győztes, sztárfutballistákkal teletűzdelt Milanba érkezett meg 2003-ban, Paquetá egy középszerű csapatba, amelyet neki kellett volna felemelnie és minimum BL-résztvevővé varázsolnia. Hovatovább a korábbi, jelentős számú brazil kontingenssel szemben – hej, amikor még Dida, Serginho, Cafú, Pato és Kaká szerepelt együtt a rossoneriben!... – egyetlen honfitársba sem kapaszkodhatott. Edzők váltogatták egymást, akik sokkal hatékonyabb, és kevésbé flancos futballt vártak el tőle – azt viszont csak később, a Lyonban játszva szállította.

„Túl nagy nyomást helyeztem magamra a Milanban – vallotta meg már Franciaországban. – A Lyonban egyszerűen csak a legjobbamat akartam nyújtani. De sokat tanultam a milánói időszakomból, erősebbé váltam.”

Sokkal felszabadultabban futballozott a Lyonban, a honfitársak, Bruno Guimaraes és b legalább olyan jó hatással voltak rá, mint a vezetőedző Rudi Garcia. Peter Bosz már kevésbé, de a klubbeli formahanyatlás ellenére (bár a Ligue 1-ban így is ő passzolta be a második legtöbb labdát a 16-oson belülre) Titénél biztos kezdővé vált. Ha egy argentinok elleni felkészülési mérkőzés apropóján Rivaldo ki is kérte magának, amiért Paquetá kapta meg a 10-es mezt, a kapitányi választott méltó rá. Még ha Katarban értelemszerűen Neymar futballozik is abban.

Paquetá nem akar elhasalni, a West Hamben sem. Bár a 60 millió eurós árcédula súlyos, megtanulta már, kár magára terhet rakni, jön az úgyis a külvilágtól. Londonban egyelőre abban bíznak, azt a Paquetát tapsolhatják, aki a széles skálán mozgó passzjátékát kihasználva számos módon képes támadásba dobni csapattársait. Elsősorban Gianluca Scamaccát.

„Ha középcsatár lennék, biztosan Paquetával szeretnék egy csapatban játszani – mondta David Moyes azt követően, hogy a brazil októberben három napon belül két gólpasszal szolgálta ki az olaszt. – Az a futballista, aki olyan helyzetben is megjátssza a társat, amikor az ellenfél egyáltalán nem gondolja, hogy meg lehet. A teljesítménye azért még ingadozik, a kiválót követi egy gyengébb, de a képességei fantasztikusak.”

Az elmúlt szezonban a Lyonban a csapaton belüli legtöbb, 452 labdavezetéssel jelentkezett, az idei 33 progresszív passza a PL-ben ugyancsak dicséretes. 67 bajnokin szerzett 18 góllal hagyta el a Lyont, a találataira Londonban is számítanának. Ahol azért Katarba utazásáig az akklimatizálódás nehézségeit nyögte, bár mindent megtett, hogy az mielőbb befejeződjön: angol órákat vett (és vesz majd a visszatérése után is), hogy képes legyen flottul kommunikálni az edzőivel és a játékostársaival; elszántan dolgozik azért, hogy a csapat hasznára legyen; bejátssza az egész pályát, hogy kiváltsa a szurkolók elismerését.

„Nem gondoltuk a nyáron, hogy Paquetá megszerezhető, úgy véltük, a topklubok egyikébe igazol – mondta Moyes. – Aztán mégis esély nyílt becserkészni, mi pedig éltünk vele, és ennek nagyon örülök. Nem csak a passzjátéka és a trükkjei lenyűgözőek, energikussága és munkamorálja szintén példaértékű.”

Alighanem ezt szereti benne Tite is.

Kiemelt kép: Getty Images