Top 10 Shakespeare-filmek

Irodalmunk legnagyobbjai, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi és Arany álltak sorba, hogy lefordíthassák, idén pedig a Globe Színház turnézza körbe a világot életművével. 450 éve született William Shakespeare, a „Bárd”, aki immár félévszázada andalít, gondolkodtat, megrendít és provokál – nemcsak a színpadon, nagyvásznon is. Következzék egy tízpontos házi feladat – nemcsak Shakespeare-ből, hanem egyúttal róla is. S persze mirólunk, emberekről.

írta Nikodémus

Anonymous (2011)

Kezdjük mindjárt írófejedelmünk kilétével, ugyanis máig kutatják a történészek, ki rejtezhetett a grandiózus életmű mögött. A „hivatalos sztori” sehogy sem akar összeállni, többen egy nőre, mások Christopher Marlowe-ra, William Stanleyre vagy a filozófus Francis Baconre gyanakszanak. Roland Emmerich három éve készült, meglepően értelmes filmjében az egyik legnépszerűbb elméletet veszi alapul, miszerint a kivételes dalnok Edward de Vere, Oxford 17. grófja volt, aki udvari bonyodalmak miatt rejtette álnév alá szerzőségét. Emmerich persze belelovallja magát a konfliktushelyzetekbe, olyannyira, hogy jó amerikánus módra a fináléban már szinte a világ sorsa függ hősünk döntésétől, de a dramatizált rejtély-fogócska egészen szépen működik.

Coriolanus (2011)

Ha egy német-amerikai visszafogott brit drámát rendez, egy angol csakazértis kitér előle: Ralph Fiennes annyi kitűnő színészi szerep után első rendezésében szikár, vériszamos példabeszédként tálalta Shakespeare egyik legborúsabb művét. Élelmiszerválság, megalázó tévéshow, korrupt közélet s mindenekelőtt: hűség és árulás próbája. Kunsztként látványos a lebombázott házak közötti gerillaharc Gerard Butlerrel, ám Fiennes elsősorban az eszményeiben csalódott, majd elbukó férfi tragikumát ábrázolja finom érzékenységgel.

Rómeó és Júlia (1968)

S akkor most jöjjön egy teljesen szabályos adaptáció, mely olasz származásának dacára, valamint a diáklázadások és a szexuális forradalom tetőzések évében olyan szemérmetesre sikeredett, hogy a megjeleníteni kívánt szenvedély is szinte elsikkad a reneszánsz díszletek és jólnevelt párbeszédek között. Mindez nem véletlen: Franco Zeffirelli ugyanis – aki amúgy egy Makrancos hölgyet (1967) és egy Hamletet (1990) is dirigált – kihúzta a sikamlósabb utalásokat a szövegből, s meséjét a késő-középkori „égi szerelem”-ig eszményítette.

Rómeó + Júlia (1996)

…és akkor itt a fordított: az imádott, az utált, a kultikus. Leonardo DiCaprio még hamvas tinisztár, Claire Danes épphogy befutott (aztán gyorsan ki…), Baz Luhrmann pedig elemében van. Jó érzékkel modernizál, ügyesen dobálózik a popkultúrával és a giccsel, gengszterromantikázik és ponyvát dúl, a végeredmény pedig egy féktelen, laza és (ekkor még) stílusos film, melyet látva nemcsak Tarantino, hanem talán maga a nagy William is elégedetten csettintene. Csak azt az idegesítő betétdalt, csak azt tudnám feledni…

Szerelmes Shakespeare (1998)

Még egy film erejéig maradjunk a szerelemnél, ám most írónk habarodik bele menthetetlenül egy elé libegő szépségbe. John Madden ezzel a mozival robbantott, s a reménytelenül szerelmes, ám ettől ihletet kapó színész-drámaíró sztorijával tengernyi díj mellett hét Oscart is besöpört. A magyarázat a bravúrosra megírt forgatókönyvben keresendő, melynek híján Madden azóta sem jutott tovább a tisztes középszernél. A fantasztikus arányérzékkel egyensúlyozó szkript elkövetője pedig nem más, mint Tom Stoppard.

Rosencrantz és Guildenstern halott (1990)

Az önreflexióban szinte fürdőző Stoppard máig maradt az íróasztalnál, rendezésre csak egyetlen egy esetben ragadtatta magát, naná, hogy az egy Shakespeare-adaptáció… azaz újragondolás… azaz paródia, pontosabban tragikomédia… Az 1990-ben bemutatott Rosencrantz és Guildenstern halott műfaja körüli bizonytalankodásom azonban senkit se riasszon el: elképesztő lólépésekben ugráló történetet kapunk rengeteg utalással, mely nemcsak arról tanúskodik, hogy Stoppard kívül-belül ismeri az „avoni Hattyú” világát, hanem kiválóan vezeti színészeit, Tim Rothot és Gary Oldmant is.

A velencei kalmár (2004)

Al Pacino mint Shakespeare-hős? Nem is olyan elképzelhetetlen. Így gondolhatta Michael Radford is, aki 2004-ben elkészült velencei kalmár-adaptációjában rábízta Shylock szerepét. A szerelmes ifjakat markában tartó zsidó uzsorás sztorijában felvonul Jeremy Irons és Joseph Fiennes is, ám az önreflexív szálak most halványabban bukkannak elő, s mintha a géniusz alapanyaga is fáradtabbnak hatna. A nagy Oscar-versenyből így elég gyorsan kiszorult az amúgy szépen fényképezett, emlékezetes Pacino-alakítást nyújtó film.

Sok hűhó semmiért (2012)

Jó, jó, magyarra le se fordították (hiszen meg se érkezett a hazai mozikba), de Joss Whedon kisujjból kirázott örömfilmje, a Much Ado About Nothing annak láttatja az alapkomédiát, ami: szellemes, bohó színjátéknak férfi és női maszkokról, incselkedésről és magakelletésről, csalódásról és boldog, beteljesült szerelemről. A szűk két hét alatt, rendezőnk saját házában, színészhaverjaival leforgatott fekete-fehér film éppolyan üde, mint ahogy elkészítésének módja sugallja.

The Tempest (2010)

Mit várhatunk egy olyan rendezőtől, aki többek között Beatles-filmet (Across the Universe, 2007), botrányos festőnő-portrét (Frida, 2002) és – mily meglepő – egy Shakespeare-mozit (Titus, 1999) rendezett? Hát persze, hogy újabb adaptációt. De kétséges, hogy ezúttal jól választott-e. A vihar amúgy is a mester késői, talányos darabjai közé tartozik, rétegeinek érzékeltetéséhez finom kezű direktorra van szükség. Julie Taymor értelmezéséből viszont csak a hangsúlyozottan nőire cserélt főszereplőre (Prospera! – Helen Mirren méltóságteljes, mint mindig), a lassan vánszorgó cselekményre, a semmibe futó dialógokra és az egzotikus látványvilágra emlékszem.

Kenneth Branagh Shakespeare-filmjei

A sima modorú angol úr mostanság Hollywood kulisszái között tévelyeg, pedig volt egy időszak, amikor a jelenleginél sokkal jobb formáját futotta: majd’ két évtizedig igencsak rá volt kattanva a Bárd életművére, melyből készített maratoni Hamlet-filmet (1996, képünk innen van), könnyed komédiát, királydrámát és fergeteges Shakespeare-bestofot is (Hamlet, vagy amit akartok, 1995). Most meg Cinderella-filmet tervezget. Remélhetőleg nem karcolta meg túlságosan az álomgyár.

+ 1.: Shakespeare álruhában

Az még hagyján, hogy lelkes filmbubusok mintegy 400 Shakespeare-filmfeldolgozást számoltak össze, az angol zseni még álruhában is megjelenik köztünk: a West Side Story a Rómeó és Júlia musicalverziója, az Oroszlánkirály „állatosított” Hamlet-sztori, Kuroszava Káosza (Ran) tulajdonképpen a Lear király újrája, az Otthonom, Idaho-t a IV. és V. Henrikből gyúrta össze Gus Van Sant, a 10 dolog, amit utálok benned pedig A makrancos hölgy tinikompatibilis változata.

+ 2.: Ami jön

A vitán felül legszéthasználtabb forgatókönyvíró máig nem nyughat sírjában: már tavaly bemutatták Carlo Carlei Rómeó és Júlia-filmjét (a drámahű adaptáció megbukott), már leforgatták New Yorkban a rendőrség és a drogdílerek összecsapásává változtatott Cymbeline-t (trailer itt), készül egy Róza szemszögéből mesélő Rómeó és Júlia-történet (Rosaline), Al Pacino Lear királyra gyúr, s két Macbeth-átirat is mozibemutatóját várja Enemy Of Man, illetve Macbeth címen (képünk).

Most Ti jöttök!