One of the most dramatic events of World War II was in March 1944 for Hungary when At the behest of Adolf Hitler, German troops occupied Hungary as part of Operation Margarethe. The occupation in practice means that although Governor Miklós Horthy officially remained in place, the country was indeed ruled by the German High Commissioner. At the same time, the arrest of those suspected of anti-German sentiment was launched, Hitler also insisted that the Jewish population in Hungary be deported to Nazi death camps, where they were transported from the ghettos set up in Hungary.

(Latest news here)

The relocation of the Jews to the ghetto was officially ordered and valid throughout the country on April 28, 1944. However, the ghetto was not established in Budapest, and on June 15, 1944, Mayor Ákos Farkas required that the residents of Budapest, who were the official Jew, be obliged to live in houses to which they had to move in a few days. When it was time to deport the people of Budapest, Horthy stopped further actions on July 7, and the Jews of the capital, crowded into the star houses for a while, lived with deprivation of rights and restrictions, but not in imminent danger to life. However, on November 18, 1944, the Jewish Council, which governed the Jewish community, was officially informed that the residents of the star houses must be moved to a ghetto with a contiguous area to be established in the district and the deadline for relocations was set at 7 December.

The ghetto was closed on December 10, surrounded by high planks and only designated persons could leave the area only due to special cases (hospital treatment, funeral). They had a total population of 63,000 Jews, with an average of 14 people per room. On January 5 and 6, 1945, due to deteriorating living conditions, some tens of thousands of Jewish residents with “international ghetto” asylum moved to the “big ghetto” due to Raoul Wallenberg, where by January, four thousand and a half homes were crowded with 70,000 people in unworthy conditions.

Bathing in the ghetto was not possible at all, the water supply was stagnant or did not work at all, so water had to be carried from neighboring houses or open natural wells. The head ration has been officially determined from food, e.g. 150 g per person per day, but as more and more people grew, so did the food shortage. By the time the Soviet siege ring encircled the city by December 27, ’44, it had become critical of supply not only in the ghetto but throughout Budapest. And the ghetto was forced into shrinking shelters against its ever-increasing cannon fire and its inhabitants awaited their deaths. Even if they had not starved to death or committed suicide by starvation and hellish conditions. The dead were still able to be transported to the Israeli cemeteries in December, but eventually the bodies are stored in separate places, in the ritual bath at 40 Kazinczy Street, in Klauzál Square and in the courtyard of the Dohány Street Synagogue.

[1945elejénmárPestbelsőkerületeibenfolytacsataamikorishírementhogyanácikagettóelpusztításárakészülnekEgyes bombázásra készültek, a hírek szerint a szovjetek odaérnek, míg egy másik értesülés úgy tudta, hogy a Royal Szállóban 500 német katona és 22 nyilas áll készenlétben, továbbá 200 rendőr bevonásával éjszaka a gettóban tömegmészárlást hajtsanak végre.

Erről a lehetőségről attól a Szalai Páltól értesültek a gettó lakói, aki beosztása szerint a Nyilaskeresztes Párt rendőrségi összekötője volt. Szalai ábrándult ki a hungarista mozgalomból és ostrom idején már ő is minden erejével próbálta menteni az üldözötteket. Amikor pedig tudomást szerzett a gettólakók elpusztításának tervéről, kétségbeesett lépésként irodaszomszédjához, a 13. páncélos hadosztály és egyben Pest német katonai parancsnokához, Gerhard Schmidhuberhez fordult.

Schmidhuberről Szalai tudta, hogy hiába német tiszt, nagyon áll tőle a náci eszme, és azzal próbálta rábeszélni a mészárlás ellenőrzésére, hogy nem lép közbe, a végéhez közeledő háború után nem katonaként, hanem tömeggyilkosként köteles felelősségre vonni őt is. A német vezérőrnagy pedig nem tétlenkedett, hanem [1945január15-énösszehívtaatervmagyarkitervelőitésmegtiltottanekikapogromvégrehajtásátahalálosztagnémetvezetőjét(egySS-őrmestert)pedigőrizetbevetettemajdagettókapujáhoznemazSS-heztartozókatonáitvezényelteVégülaVörösHadseregalakulataijanuár16–17-énszabadítottákfelanagygettót

Schmidhuber kevesebb mint egy hónap később, 1945. február 11-én a német halt meg a Széna téren, a farkasvaksága miatt eleve reménytelen éjszakai menekülésben. Arról, hogy ő valóban hős, vagy megmentő, a mai napig vitatkoznak a történészek. A zsidó túlélők kezdeményezésték, hogy a német tábornoknak legyen emléktáblája Budapesten, ám a javaslat mögé egyik politikai oldal sem tudott beállni.

Ungváry Krisztián történész korábban arról beszélt, hogy egy nála jelentkezett tanú szerint 29 katonaszökevényt társával együtt 1944. október 16-án a nyilasok elfogták, de Schmidhuber tábornok közbelépésére szabadon elvonulhattak. Egy másik túlélő szintén arról számolt be neki, hogy az egyik gimnáziumban a nyilasok zsidókat zsúfoltak össze és kegyetlenkedtek velük, Schmidhuber parancsnok pedig miután értesült a helyzetről, egy teherautónyi német katonát küldött a helyszínre, aki elkergették a nyilasokat és beszállásolták magukat a gimnáziumba, így a gimnáziumba legtöbb ember megmenekült a pusztulástól.

Ungváry úgy véli, maga Gerhard Schmidhuber nem vett részt tevőlegesen zsidók legyilkolásában, és a Wehrmacht tábornokaként jogilag sem követett el háborús törvényeket. Ezért most egy viselő emléktábla hirdethetné, hogy a történelem nem fekete vagy fehér. Persze azt ő is hozzáteszi, hogy a rendelkezésre álló álló és konkrét dokumentumok száma csekély, és a források sem száz százalékosan megbízhatók, de a jelenlegi ismeretek alapján valósan lehet következtetni a tábornok emberségére és arra, hogy igyekezzen menteni a menthetőt.

A másik oldal szerint a Schmidhuber hőstettéről valló Szalai Pál, illetve a másik tanú, Kubissy Béla rendőrfelügyelő az ostrom utáni büntetőeljárás során hazugságokkal próbálta saját szerepét felnagyítani és magát jobb színben feltüntetni. És az is tény, hogy Gerhard Schmidhuber egészen a haláláig a náci német birodalmat szolgálta, a gettómentésben játszott szerepe pedig nem bizonyított, ezért nem is érdemel Budapesten emléktáblát. Karsai László történész, Holokauszt-kutató szerint Szalaiék vallomása zavaros, és bizonyítható, hogy több alkalommal sem mondtak igazat, és éppen ezért ezekre a megalapozatlan, zagyva tanúvallomásokra alapozva Schmidhubert nem szabad piedesztálra emelni.

Egy másik történész, Sipos Péter szerint a hősként beállított vezérőrnagy minden esetben jelentett felettesének, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführernek, aki pedig a zsidóügyekben legfőbb illetékese Heinrich Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét tájékoztatta. Himmlerről pedig ismert, hogy a Harmadik Birodalom összeomlásának küszöbén a saját túlélésére játszva már leállíttatta a zsidók lemészárlását. Azaz nem igaz, hogy Schmidhuber egyedül döntött volna a pesti gettó sorsáról, és Sipos azt mondja jókora szarkazmussal, hogy ezen a logikán akár Pfeffer-Wildenbruch és Himmler neve is szerepelhetne a képzeletbeli emléktáblán…

A cikkhez felhasznált források: Múlt-Kor, Nyest.hu, Népszabadság, Wikipédia, Mazsihisz