A zsidók gettókba kényszerítése nem a holokauszttal kezdődött. Az első, zsidók számára kijelölt lakónegyedet Velencében hozták létre pápai utasításra több mint ötszáz évvel ezelőtt, 1516-ban.
A második világháború során a német megszállás alá kerülő kelet-európai területeken szorították túlzsúfolt gettókba a zsidókat, mert így lehetett a legnagyobb hatékonysággal elkülöníteni őket a helyi lakosságtól, továbbá kifosztani és végül valamelyik haláltáborba vagy kivégzőhelyre szállítani az ott fogva tartottakat.
A gettókban a tengernyi szenvedés mellett gyakran sajátos zsidó társadalom formálódott, intézményekkel, karhatalommal, gazdasággal, oktatási rendszerrel és kulturális szervezetekkel. Ezek megléte és fejlettsége leginkább azon múlott, hogy mennyi ideig állt fenn egy bizonyos település gettója. Amíg például a Lengyelországban létrehozott gettók hosszú éveken át működtek, addig Magyarországon csak egészen rövid ideig. Mivel a német megszállás csak a háború végén, 1944. március 19-én kezdődött és a magyarországi zsidóság deportálását rendkívül gyorsan hajtották végre, a legtöbb vidéki gettó csupán egy-két hétig állt fenn.
A zsidókat a gettóba terelés után nem sokkal gyűjtőtáborba hurcolták, majd bevagonírozták. Az úti cél Auschwitz-Birkenau, illetve kisebb számban az ausztriai Strasshof an der Nordbahn volt. Egyedül a budapesti gettó működött huzamosabb ideig, de ez is mindössze hét hetet jelentett. Mire november 29-én a budapesti zsidókat a gettó falai mögé utasították, a vidéki zsidók túlnyomó többsége már nem volt életben.
.jpg)
Az első magyarországi gettót a megszállást követő hónapban, 1944. április 16-án hozták létre. Az ezután következő nyolc hónap során a magyar rendőrség, csendőrség és a német Sondereinsatzkommando egységei mintegy négyszázezer zsidót költöztettek az ország területén felállított 170 gettóba. A különböző települések gettóiban uralkodó állapotok, illetve a külvilággal fenntartható kapcsolatok jelentősen eltértek egymástól, mert a szabályokat a helyi önkormányzatok állapították meg. A hivatalnokok kegyetlensége vagy némi jóindulata, illetve a többségi társadalom hangulata nagyban befolyásolta a körülményeket és a bánásmódot. A nagyobb városok zsidóságát általában a település határain belül tömörítették, a környező falvakból érkezett zsidókat pedig a város szélén, sokszor sokkal nehezebb körülmények között őrizték. Egyes helyeken különválasztották az ortodox, a neológ és a kikeresztelkedett zsidókat. Ez utóbbi csoport néha jobb bánásmódban részesült.
Nagy eltérés mutatkozott továbbá a trianoni határokon belül és a bécsi döntések során Magyarországnak ítélt felvidéki, kárpátaljai és észak-erdélyi, illetve a német beleegyezéssel megszállt délvidéki településeken felállított gettók körülményei között.
A „visszatért” területeken sokkal brutálisabb módszerekkel és sokkal rövidebb időt hagyva folyt a zsidók gettókba tömörítése. Ameddig a trianoni határokon belül hagytak némi időt a felkészülésre és személyes tárgyaik, sőt egyes, kivételes esetekben bútoraik egy részét is magukkal vihették a zsidók, addig a visszacsatolt városokban gyakran hajnali rajtaütés során, néhány óra alatt kergették a zsidókat a számukra kijelölt lakónegyedbe, és csak azt vihették magukkal, amit hirtelen magukhoz tudtak ragadni. A deportálásokat is a régi-új területek zsidóságával kezdték. Őket követték a „csonka-magyarországi” vidéki zsidók, a fővárost pedig utoljára hagyták.
Budapesten először 1944 júniusában kellett a zsidóknak kényszerlakhelyre költözniük. Ezek voltak a hírhedt „csillagos házak”, melyek azonban nem alkottak gettót, hiszen a város különböző pontjain, a bombázások miatt gyakran stratégiai fontosságú létesítmények (gyárak, vasútállomások) közelében helyezkedtek el.
A VII. kerületben felállított, deszkapalánkokkal körbevett gettót, illetve az újlipótvárosi nemzetközi gettót csak az év novemberében nyitották meg. Előbbibe 70 ezer, utóbbiba 15 ezer embert kényszerítettek. Ekkor már nem állt fenn más gettó Magyarország területén, a vidéki zsidóságot teljes egészében deportálták és nagy részben elpusztították.
A nagy gettót a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt területen hozták létre. Ez volt a világháborús Európa egyik legnagyobb gettója. A körzetet deszkapalánkkal vették körül és december 10-én lezárták. A kapuknál fegyveres őrök ellenőrizték, hogy a területet kizárólag a kijelölt személyek hagyhassák el.
A szétszórtan kijelölt csillagos házakból mintegy 40 ezer zsidót költöztettek át a gettó 162 csillagos házának 4513 lakásába. Ez a szám később elérte a 70-80 ezret,
amikor az újlipótvárosi gettóból is idemenekültek azok, akiket már a nemzetközi diplomáciai védelem sem óvott meg a nyilas gyilkosoktól.
A gettó lakossága elsősorban idősekből, betegekből, gyermekekből és nőkből állt, mert a férfiakat munkaszolgálatra hívták be. A nagy gettó területét tíz körzetre osztották, melyek mindegyikét egy-egy parancsnok felügyelte. Ehhez hasonlóan a lakóházak, sőt, az egyes lakások élére is megbízottat neveztek ki. A
tisztviselőket a Zsidó Tanács nevezte ki, feladataik közé tartozott a közrend fenntartása, az adminisztráció működtetése, az élelmiszer-ellátás, a tűzvédelmi feladatok ellátása az árva gyermekekről való gondoskodás. A gettóban ezen felül működött postaszolgálat és rendőrség is.
A szervezettség természetesen nem jelentette azt, hogy a gettóba zsúfolt emberek ne szenvedtek volna rettenetesen. Fürdeni, tisztálkodni gyakorlatilag nem lehetett. A vízhálózat nem működött. 10-15 fő jutott egy szobára. Az eleve kritikus élelmiszer ellátást az ostrom végképp ellehetetlenítette. A lakókat az éhezés, a hideg és a betegségek mellett nyilas razziák tizedelték.
A folyamatos életveszély a szovjet hadsereg megjelenésével ért véget. Budapest ostroma során, 1945. január 18-án felszabadult a budapesti gettó. Itt közel 68 ezer, a nemzetközi gettó védett házaiban mintegy 25 ezer ember élte túl a vészkorszakot.