Nehéz műfaj az életrajzi film, hisz egy-egy hihetetlen és összetett életutat, karriert nem könnyű besűríteni két órába, és ha nincs meg a fókusz, könnyen csapongóvá és súlytalanná válhat a mesélés. Még akkor is, ha olyan erős karaktert és életutat dolgoznak fel, mint Aretha Frankliné. A film túl sokat akart fogni, így végül kicsit kevés lett a lényegből. De Ms. Franklin (és persze Jennifer Hudson) azért mégis tudott valamit, ami miatt végül az igazi, jófajta zenétől megrészegülve, végülis majdnem, hogy elégedetten jöhetünk ki a moziból. Filmajánló következik a Respect című filmről.
Az ötvenes évek Amerikájában járunk, ahol épp dúl a fekete polgárjogi mozgalom és persze a doo-wop, a soul és a blues. A tíz év körüli Aretha már kisgyerekként is rendszeresen énekel prédikátor apja, Clarence LaVaughn Franklin baráti összejövetelein, különleges tehetsége pedig egyértelmű és olyan fényes, mint a nap. Később édesapja mellett fellép a templomban is, ahol magába szívja a Gospel minden ízét, és a hit erejét.
Nem mindennapi közeg a Franklin családé, rendszeres látogatója a házuknak például Martin Luther King, aki barátja és tanácsadója Aretha édesapjának, így nem csoda, hogy a kislány korán bekerül egy zenétől, és szenvedélyes politikai hangoktól túlfűtött közegbe. Aretha édesanyja nagyon korán hal meg, ami a lány életében egészen komoly törést jelent, prédikátor apja pedig nagyon kemény kézzel fogja a kislányt, akinek gyerekként se segítsége, se ideje nincs a gyász feldolgozására, akarata ellenére kell folytatnia az éneklést.
Túlzott teljesítménykényszer és túl sok felelősség
Láttunk már sajnos ilyet: sokszor épp a szülők nevelik bele az amúgy valóban nagyon tehetséges gyerekbe a beteges megfelelni vágyást vagy a túlzott teljesítménykényszert. A gyerekeknek ilyenkor túl sok felelősséget kell viselniük és bírniuk kell a szinte elviselhetetlen nyomást, ahogy például Michael Jacksonnal vagy Britney Spears-szel is történt. De a fájóan korán elhunyt Amy Winehouse-t is említhetnénk, akiknek a tehetségét a végletekig kihasználták a szülei. (Érdemes megnézni az Amy – Az Amy Winehouse-sztorit is.)
Tudjuk jól, hogy ez mindig tragédiába fullad: a gyerekkori traumák és a lehetetlen szülői elvárások okozta lelki problémák az embert egész életében kísértik. Aretha esetében pedig nem csak az apuka manipulatív személyisége, vagy édesanyja halála, de a nagyon korai leányanyaság is sejteti, hogy a teljes gyermekkora nehéz és fájdalmas volt.
12 és 14 évesen szülte meg az első két gyermekét, ráadásul a film nem ad egyértelmű választ arra, hogy Franklin gyermekeinek ki volt az apja. Egy pár másodperces jelenetből annyit sejthetünk csak, hogy szexuális erőszak áldozata volt a kislány, de erről egyébként semmifajta más információt nem találunk, némi találgatást leszámítva.
Itt mindenképp érdemes viszont megjegyezni, hogy Liesl Tommy rendező és Tracey Scott Wilson forgatókönyvíró óvatosan bánik Aretha életének megfilmesítésével, ezért leginkább amolyan tisztelgésképp tekinthetünk erre a mozira. Hagy némi hiányérzetet bennünk a film, mert leginkább a zenei karrierre koncentrál és csak kevés bepillantást enged Aretha munkásságának olyan izgalmas fejezeteibe, mint a politikai aktivistaként vállalt szerepe vagy a nők és elnyomottak melletti kiállása, amelyek egyébként nagyban meghatározták a zenei mondanivalóját. De arról sem kapunk képet, milyen családanya vagy társ volt, hisz karrierjének építése mellett nem igazán maradt ideje négy gyermekére, jó lett volna látni, hogy az 50-es 60-as években ezt hogyan kezelte a család és a barátok.
A film emiatt talán kissé súlytalanra, kevésbé drámaira, felemelőre és katartikusra sikeredett, pedig egy Aretha Franklinről készült filmtől ezt biztosan várnám.
Nemet mond mindenre, ami akkoriban a norma volt
Magánélete egyébként felnőtt korában sem volt rózsás, apja vasmarkából kiszabadulva egy ugyancsak erőszakos és manipulatív férfivel, későbbi menedzserével Ted White-al házasodtak össze. Kapcsolatukban a testi, lelki bántalmazás hamar rendszeressé vált. Erős és megrendítő jelenete a filmnek, amikor a sokadik fizikai erőszak után Aretha szembeszáll a férjével.
Talán itt érezheti először a néző, hogy micsoda fantasztikus nő lehetett az, aki a hatvanas—hetvenes években, ki mert lépni a kötelező női szerepekből és egyszerűen nem hagyta magát. Nemet mondott mindenre, ami akkoriban inkább elhallgatni való volt, tudatosan építette a karrierjét, és elkezdett szembefordulni mindazzal, ami ebben akadályozta őt.
Például az erőszakos apjával, majd az erőszakos férjével, és úgy élt, ahogy az neki jó volt.
Bármilyen erős is volt azonban, a gyerekkorát meghatározó tragédiák nem múltak el nyomtalanul. Sajnos csak egy rövidke jelenetben láthatjuk, ahogy az alkohol átveszi az uralmat Aretha élete felett, ahogy szétcsúszik karrierje, magánélete. A film ezeket a momentumokat talán túlzottan óvatosan kezeli. Persze van pár erős és megható jelenet, amit nagyon szépen oldottak meg, de pont ezek a legrövidebbek, az ember éppen hogy csak elkezdene átszellemülni, mire a film már robog is tovább. Más, kevésbé fontos jelenetek viszont indokolatlanul hosszúra és vontatottra sikerültek, így a táskámba bekészített zsebkendők végül ott is maradtak.
Egy ikonikus alak, polgárjogi aktivista, a soul királynője, George Michael és a 18 Grammy
Mivel Aretha fantasztikus személyiségéből csak keveset ismerünk meg, ez azt is eredményezi, hogy az ember a film megnézését követően azonnal elkezdi bújni a netet és megpróbál mindent levadászni a 18-szoros Grammy -díjas énekesnőről, miközben olyan nagyszerű számokat hallgat, mint a Chain of Fools, vagy az Ain’t No Way, a Think vagy a nagy kedvenc I Say a Little Prayer és persze a legismertebb Respect, ami később a polgárjogi mozgalom himnuszává is vált. Az életútjából látszik, hogy ez a nagyszerű nő újra és újra képes volt megújulni, mert bátran dönteni, ha úgy érezte, visszatérni a Gospelhez vagy épp duettet énekelni George Michaellel. Feszegette a határait, és aktív volt egészen a haláláig, 2018-ig.
Erős nőkről filmajánlót itt olvashatsz még:
Nők vörös köpenyben, fehér főkötővel – Megnéztük a Margaret Atwood filmet
Mindenképp meg kell még említenem Jennifer Hudsont is, akit még Aretha választott ki a főszerepre, ami nyilván elképesztő feladat és megtiszteltetés lehetett. Jennifer Hudson beletett apait, anyait a szerepbe, sőt, elképesztő hangjával és előadásmódjával teljességgel elvarázsolt. Ha gonosz akarnék lenni azt mondanám, tulajdonképpen ő mentette meg a filmet. Hudsont nézni és hallgatni óriási élmény, csodálatosan adta át Aretha Franklin szellemiségét, küzdelmeit, méltó módon formálta meg a soul királynőjét.
És bár maradtak hiányérzeteim, mégis fontosnak gondolom, hogy megnézzük ezt a filmet, az ő élete, zenéje, mondanivalója elképesztően inspiráló, egy igazi legenda. Kiállni jó ügyekért, nemet mondani az elnyomásra, harcolni, nyomot hagyni…
Tényleg azt gondolom, hogy a lehetőség ott van mindenkiben, és bár más-más eszközökkel rendelkezünk, de a csatorna, amin keresztül üzenünk, talán mindegy is. Hogy énekelve, táncolva, megírva, vagy kimondva tesszük meg, oly mindegy. Csak jussunk el a szívig.
Fotó: Jennifer Hudson a Respect című moziban.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
