A nagy lázadók egyike, akik megmutatták, hogyan kell ezt csinálni: csavargó, fekete bárány, közép-európai hobó. „Le kell menni kutyába” – énekelte és mindenki tudta, hogy ez a felmagasztosulás útja. Légy azokkal, akiknek nincs semmijük, akik nélküled teljesen egyedül lennének.
A ’60-as évek zenei ellenkultúrája az Illésből meg az Omegából indult, de a legmesszebbre azért egy titkos legenda, Baksa Soós János Kex-zenekara ment közülük. Őket tényleg nem lehetett beleilleszteni a rendszerbe, semmilyen rendszerbe sem. Ötletesek voltak, bátrak és szemtelenek, az ilyesmit csak betiltani és elüldözni lehetett, ez természetesen meg is történt. Körülöttük tűnt fel először énekesként, szövegíróként Földes László, Hobo, aki már akkor is, a kezdet kezdetén a csavargók tízparancsolatát hirdette. Olyan nagy zsidó költők ihlették, mint a törvényen kívüli Villont magyar argóban megszólaltató Faludy György, a beatköltő Allen Ginsberg és Vlagyimir Viszockij. A Kopaszkutya című Szomjas György-filmben fel is tűnik „apánk”, Allen Ginsberg oldalán Hobo, közös albumot is csinálnak.
Még a pályája legelején kap szerepet ő is Magyar Dezső Agitátorok című, betiltott filmjében, amelyben a Tanácsköztársaság filmrevitelével lázadtak a rendszer ellen a magyar neoavantgarde olyan figurái, mint Szentjóby Tamás vagy a tragikus sorsú Bódy Gábor. Köztük volt a fiatal Cserhalmi György és Hobo is: a betiltott mű egy „alternatív kommunista”, kisebbségi magyar zsidó, Sinkó Ervin Optimisták című regényéből készült nem sokkal a szerző halála után.
Zenekarát, az 1978-ban alakult Hobo Blues Bandet olyan káprázatos zenészek tették naggyá, mint Póka Egon és Bill, a király, vagyis Deák Bill Gyula, az egyik legnagyobb figura, akit Kőbánya a világnak adott, de a csapat szellemét, lelkét mindig is ő, Hobo jelentette. A Kőbánya Bluest Deák Bill hangján kívül ugyanaz a hitvallás élteti, mint a Kopaszkutyát, mint Hobo példaképe, József Attila Tiszta Szívvel című versét: a hűség a lentiekhez. „Kőbányán születtem, ott is nőttem fel, vannak jobb helyek, de nekem megfelel” – mi más ez, mint himnusz és hazafias vallomás? Ugyanez a provokatív szolidaritás az oka, hogy Ginsberg éneklését úgy vezeti fel, hogy most pedig egy meleg zsidó buddhista dala következik.
A perifériára szorultak, a csavargók, a kisemmizettek üzentek a Hobo Blues Banden és a Ricsén keresztül a legmagasabb magaskultúrát is felhasztnálva a ’70-es, ’80-as években. Itt vagyunk. A csövesek végre hangot kaptak velük, nekik, „a fekete bárányoknak” köszönhetően a magyar rockzenében. „Oly sokáig voltunk lenn, hogy nem is tudjuk, milyen fenn”- énekelte egyszerre több félretolt generáció.
Hobo magyar-töri szakos bölcsész és igazi népművelő, József Attila és Jim Morrison, a rock és a költészet közvetítője és egybegyúrója, bátor, csavargó, sznob, igehirdető, topis próféta és lázadó bohóc, aki szembefordult a családja történetével, és akit a Kádár-rendszer se lenyelni, se kiköpni nem tudott. És aki itt van, azóta is itt van, noha a Hobo Blues Band története lassan 40 éve kezdődött el. Viccel, ordít és zenél elnyűhetetlenül, olyan, mintha nem is telne vele az idő, hiába van túl a hetvenen. Ő azoknak a rockereknek a fajtájából való, akik nem öregszenek, de nem is halnak meg szerencsére.
Hanem dolgoznak: Hobo most is látható a Nemzeti Színházban a Gulág virágairólszavalva, a Gulág költészetéről szóló „monodrámában”. A lényeg évtizedek óta változatlan: dalaiban a bohócok kelnek fel az urak és a lakájok ellen. „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, ne királyok kutyája”.
Isten éltesse sokáig, legjobb, alkotó kedvében, a ma 72 éves Földes Lászlót, Hobót, a magyar csavargók királyát.
