A magyar mozik április 11-én mutatták be a rali világának egyik legnagyobb rivalizálását felidéző Verseny a győzelemért (Race for Glory: Audi vs. Lancia) című filmet. Az európai koprodukcióban készült alkotás egy egészen friss, autósporttal foglalkozó filmhullám legújabb terméke.
De elég-e a sikerhez gyönyörű kocsikat, észvesztő sebességet és felbőgő motorhangokat mutogatni? Legújabb filmünk és a ritkás előzmények óvatosságra intenek.
A motorerő velünk van
Miközben a film történetének kezdeteitől foglalkoztatja fantáziánkat a száguldás mozgóképre vitele (elég csupán a Lumière fivérek közeledő vonatos kisfilmjére gondolni), meglepően kevés alkotás szól magáról az autóversenyzésről. Miután a hatvanas évek elején a James Bond-mozikkal gyakorlatilag megszületett az akciófilm műfaja, divatos lett különféle autós üldözéseket iktatni egy-egy látványosabb produkcióba. E zsáner kiemelkedő mérföldkövei között ott van a Francia kapcsolat (1971) híres autós üldözéses jelenete csakúgy, mint A sötét lovag (2008) filmzene nélkül felvett, virtuóz városi kergetőzése. Az autóversenyzést középpontba állító filmekre érdekes módon egészen Új-Hollywoodig várni kellett: a sok tekintetben az európai újhullámot másoló, gyakran egészen különös filmeket szülő korszak két kevéssé ismert, ám emblematikus alkotással tiszteleg a sebesség megszállottjai előtt – paradox módon úgy, hogy szinte fókuszon kívül helyezi őket.
Rejtélyes éjszakai lámpafényekkel és baljós gépmorajlással fűszerezett jelenettel kezdődik Lee H. Katzin 1971-es filmje, a Le Mans. A világ leghíresebb hosszútávú (endurance) versenyét címéül választó alkotás beveti Steve McQueent és egy csomó korabeli archív felvételt, hogy megidézze azt a hangulatot, amit a huszonnégy órán át tartó versenyzés jelent. A történet igazából nem is érdekes; fontosabb megfigyelni a rajt előtti izgatott készülődést, a pilóták babonáit, a levegőt rezegtető benzingőzt és a fülsüketítő zajt, ahogy mintegy negyven versenyautó elrajtol a kerek egy napon át tartó viadalon. Igazi hangulatfilm a hat évvel később, 1977-ben bemutatott Bobby Deerfield is, a precíz dokumentarizmust azonban ezúttal a romantikus dráma műfaja váltja fel. Bobby (Al Pacino), az addig érinthetetlennek hitt pilóta nemrég belekeveredett egy balesetbe, amiben jó barátja majdnem otthagyta a fogát. Miközben a lábadozó kollégát látogatja, figyelmes lesz egy titokzatos nőre, s elkezdi átértékelni mindazt, ami azelőtt fontos volt számára. Sydney Pollack rendező inkább sejtet, mint megmutat, s ez határozottan jót tesz a Forma 1 világát távolról bemutató, ám alapvetően a szerelmi szálra koncentráló cselekménynek. A két főszereplő rejtélyekben elbeszélt története, melyben felfedezik önmagukat és egymást, nem sok jóval kecsegtet, s a melankolikus befejezés csak megerősíti: a pillanatnak élő, adrenalinfröccsös száguldás hajszolása hamar kiégeti az embert.
220 felett
A nyolcvanas-kilencvenes évek hedonista esztétikája nem nagyon foglalkozott az iménti intelemmel, sőt: éppen hogy kiemelte az autóversenyzés maszkulin jellegét, gáncs nélküli hősöket faragva a pilótákból. Így tett a Tony Scott rendezte Mint a villám (Days of Thunder) is, amely kifejezetten az akkori klipesztétikára és a fiatal Tom Cruise, illetve Nicole Kidman vonzerejére építi történetét. A tehetséges, ám zabolátlan főszereplő és a tapasztalt csapatfőnök (Robert Duvall) dinamikája az ezerszer látott közhelyek ellenére remekül működik, Scott pedig jól érzett rá arra, hogy filmjének a bemutatott versenyautókhoz hasonlóan száguldania kell, mert ha csak egy pillanatra is megállna, bizony szétesne a látványosan szűrőzött képek mögötti szüzsé.
Sajnos a sebesség sem menti meg Renny Harlin moziját, a Felpörgetve (Driven) című filmet, amely az IndyCar versenysorozatba kalauzolja a nézőt. Hiába a látványos helyszínek, a valóságból vett történetelemek és a sztárparádé (Sylvester Stallone és Burt Reynolds is hangsúlyos szerepben játszik, az előbbi társírója is a filmnek), a megvalósítás amatőrizmusa B kategóriás „szórakozássá” teszi az alkotást. S ugyanebben az évben, 2001-ben elindul egy autós száguldozós filmsorozat, amely már nem is tagadja trashfilmes gyökereit: a Halálos iramban mind ez idáig tíz részen át dicsőítette a menő verdák és a kerti grillezés fémjelezte aranyifjú-életmódot.
Menedékünk a történelem
A látványos kudarcokkal szembesülve Hollywood jó időre felhagyott a túlságosan európainak (s így a tengerentúlon eladhatatlannak) tűnő autóversenyzős filmekkel. Korunk egyik legjobb kortárs forgatókönyvírója kellett ahhoz, hogy létrejöjjön a talán legkorrektebb Forma 1-es mozifilm. Peter Morgan hibátlan arányérzékkel építi fel James Hunt (Chris Hemsworth) és Niki Lauda (Daniel Brühl) hetvenes évekbeli legendás rivalizálásának történetét, s az akciójelenetek helyett főként az emberi drámára koncentrál. Ron Howard rendező pedig példásan kézben tartja a szálakat: a Hajsza a győzelemért (Rush) feszes cselekménye, lendületes tempója és kiegyensúlyozott karakterábrázolása kivételes a műfajban. Legfrissebb filmünk több szempontból ezt a példát igyekszik koppintani – hogy milyen sikerrel, arról később.
Szintén két férfi hős közös drámája köré húzza fel terjedelmes alkotását James Mangold, aki a Ferrari és a Ford elhíresült versengését mutatja be a hatvanas évekből. A fantáziátlan cím – Az aszfalt királyai (Ford v. Ferrari) – ne tévesszen meg minket: ráérős tempóban, ugyanakkor izgalmas fordulatokkal tárul fel a Le Mans-i versenyzés hőskorszaka, melyben helyet kap a nagyvállalati szemlélet és a kézműves manufaktúra konfliktusa, a tesztoszterontól duzzadó férfiak (hol csodálni való, hol nevetséges) kakaskodása, s persze a győzelem relativitása. Hiszen a dicsőséges pillanatot megörökítő célfotó gyorsan fakul, a sportprogramok összezsugorodnak a könyvelésben, a vakmerő pilóta pedig addig hívja ki maga ellen a halált, míg az egyszer tényleg eljön érte.
*
Ezt a deheroizáló megközelítést viszi tovább három friss, gyors egymásutánban készült autós film is, amelyek mindegyike az életrajzi műfaj jellegzetességeit használja mondanivalója közvetítéséhez. Michael Mann tavaly év végére elkészült Ferrari mozija a több évtizedre elhúzódó fejlesztés ellenére ízig-vérig rendezői alkotás: Mannt nem érdekli a szokásos kronológia, egyetlen, különösen zaklatott időszakot emel ki hőse életéből. 1957 nyarán Enzo Ferrari (Adam Driver) betegségben elhunyt fiát gyászolja, emellett szeretőt tart (akitől szintén született egy fia), felesége elhidegült tőle, a versenyeredmények pedig nem akarnak jönni. Olyannyira nem, hogy a tűzpiros autók legendáját egyengető tulajdonos kénytelen komolyan fontolóra venni cége eladását.
A kimerítő Brock Yates-életrajzon alapuló film értelmezésében Ferrari zord, megközelíthetetlen figura, aki gondosan ügyel a róla kialakított kép intaktságára, miközben már alig képes őszintén a tükörbe nézni. A cselekmény kissé túlzsúfolt, a karakterek túl ridegek, Mann filmje a fináléra mégis képes elérni, hogy megértsük hősének különös motivációját, amely éppen attól riasztó, hogy a tragédiák (versenypályán vagy azon kívül) nem gyengítik, hanem tovább táplálják.
E vízióhoz képest harmatgyenge próbálkozás a langyos olasz tévéfilm szintjét sem elérő, 2022-es Lamborghini: A férfi a legenda mögött (Lamborghini: The Man behind the Legend), ami a traktorgyáros Ferruccio Lamborghini (Frank Grillo) élettörténetének felidézésére vállalkozik. A Ferrari csodálójából annak elszánt ellenfelévé váló traktor-, majd szupersportkocsi-gyáros életének epizódjai különösebb kohézió nélkül követik egymást, a dialógusok felszínesek, a szimbolikus narratív keretnek szánt autóspárbaj pedig hervasztóan egyértelmű.
Részben hasonlóan építkezik, némileg jobb eredménnyel a rali-világbajnokság 1983-as idényébe röpítő Verseny a győzelemért, hogy Cesare Fiorio csapatfőnök (Riccardo Scamarcio) nézőpontjából regélje el csapata, a Lancia és a nagy ellenfél Audi eszközökben nem válogató vetélkedését. Az interjúfelütés térben és időben jól helyezi el a kezdést, Fiorio itt hangoztatott gondolatai megadják az alaphangot, majd az archív felvételekkel ügyesen kevert versenymozzanatok később is a film erősségei maradnak. Valódi feszültség azonban alig-alig éled Stefano Mordini filmjében: hangsúlyosnak látszó szereplők tűnnek fel és tova, mielőtt megismertük volna őket, a rivalizálás pedig kimerül néhány élesebb szócsatában (Daniel Brühl újra szórakoztatóan ideges). A forgatókönyv megpróbálkozik a nemzeti sztereotípiák árnyalásával (nem minden precíz, ami német, és nem minden laza, ami olasz), ám végül csupán olcsó közhelyekig jut a győzelem mindent legitimáló élményéről vagy a szörnyű árról, amit az eléréséért kell fizetnünk.
Vázlatos áttekintésünkből is látható, hogy az autóversenyfilmek többnyire akkor működnek jól, ha magát az autóversenyzést félretesszük: a száguldás puszta élménye nem elég. Elengedhetetlen hozzá az autót építő és vezető ember drámája.
Bobby Moresco: Lamborghini – A férfi a legenda mögött (Lamborghini – The Man behind the Legend), Grindstone EG, 97 perc, 2022;
Michael Mann: Ferrari, Stroyteller Productions, 130 perc, 2023;
Stefano Mordini: Verseny a győzelemért (Race for Glory: Audi vs. Lancia), HanWay Films, 109 perc, 2024.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. május 5-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
