2024. május 13. – 21:56
„Szinte évente szárnyra kap a hír, hogy a Beatlesek szétválnak. Legutóbb McCartney kilépéséről cikkeztek az angol lapok. Még néhány magyar újság is bedőlt a kacsának. […] A Beatles természetesen nem válik szét. […] Még a postacímük is változatlan: The Beatles Southerland House, 5-6 Argyll Street, London W. 1. England.”
A kikezdhetetlen érvelés ellenére nem öregedett jól az Ifjúsági Magazin 1970-ben megjelent lapszámának fenti idézett cikke, mert 1970-ben végül a Beatles hivatalosan is feloszlott, de hogy mennyire nem volt ez egyértelmű akkor, azt a Let It Be című dokumentumfilmet rendező, Michael Lindsay-Hogg néhány hete megjelent nyilatkozata is megerősíti. A zenekar 1969-es próbáit hetekig követő rendező máig tartja, hogy amíg a Beatles hivatalosan be nem jelentette a feloszlását, nem gondolta volna, hogy a négy tag útjai szétválnak. Az már akkor is egyértelműen látszott, hogy a négy zenész szólóban is kipróbálja magát, de Lindsay-Hoggnak akkor úgy tűnt, utána még simán visszatérnek a zenekarhoz is.
Az 1970-ben kiadott Let It Be dokumentumfilmről azonban a bemutatója óta az terjedt el, hogy abban a másfél órában már egy széthulló zenekart látunk. A film premierjén a négy Beatles-tag meg sem jelent,
a bemutató után aztán a kánonból is megpróbálták eltüntetni a film nyomait.
Csak kalózverziók voltak elérhetők a filmből, mintha a Beatles örökségét kezelők legszívesebben kitörölték volna mindenki emlékezetéből. Egészen mostanáig kellett várni arra, hogy 1970 után hivatalosan is megjelenjen a film modernizált, felújított változata, amely a monumentális sorozat, a Get Back után végleg helyre teszi a Beatles életművének utolsó fejezetét.
Agyonnyomta a filmet a feloszlás körüli kollektív sokk
A több mint öt évtizedes mellőzés nyilván a Let It Be dokumentumfilm helyes értelmezésében sem segített. Mivel csak nézői elbeszélések maradtak fenn a filmről, ezekben a beszámolókban összemosódott a Beatles feloszlásának sokkja és a film akkor még szokatlan puritánsága.
A Let It Be tényleg nem az Egy nehéz nap éjszakája vidám és bohókás fiúit mutatja be, de attól még egyáltalán nem olyan sötét és lehangoló mű egy széteső zenekarról, mint ahogy azt a Beatles-mítosz tartja.
„A film meséjét sajnos mellőznöm kell, mert olyan nincs, hacsak azt nem tekintjük cselekményszálnak, hogy a világhírű fiúk hol itt, hol ott próbálnak egy számot, majd előadják önmaguknak, esetleg néhány ismerősüknek. Végül egy londoni ház tetején hangversenyeznek – ismét csak maguknak, mígnem odalenn összecsődül a tömeg, egyre több ember tekinget a magasba, leállnak a buszok, megakad a forgalom, jön a két bobby aggódó arccal, keresi a mennyei muzsikusokat, végül nagy nehezen kinyomozzák őket. Felmásznak hozzájuk, hallgatják egy darabig Lennont és társait, megnézik Ono asszonyt, ahogy a kémény tövében kuporog, majd legyintenek: »Let It Be«. Ami körülbelül azt jelenti, hagyjuk az egészet. Ezzel nagyjából vége is a filmnek, amelyben gyakran látni Lennon egész vásznat betöltő orrát és szemüvegét” – írta gúnyosan a Vas Népe londoni tudósítója egy mozis vetítés után még 1970-ben a filmről, amely cselekményében valóban ennyi tartogatott, de ez abszolút rendezői szándék volt.
Ráadásul a Beatlest akkoriban kamerákkal követő produkciónak azért sem volt könnyű dolga, mert ahogy az a Get Backből kiderült, folyamatosan változott menet közben, hogy milyen célból is próbál a zenekar: volt szó tévéfilmről, nagyszabású élő koncertről, líbiai fellépésről, aztán ahogy egyre jobban kifutott az időből a zenekar, úgy érkezett mentőötletként a kurta, ma már kultikus tetőkoncert.
Akkoriban a film realista, kommentárt nélkülöző hangulata is szokatlan volt még, amely a lehető legközelebbről, leghitelesebben akarta bemutatni a világhírű zenekart. És ahogy ez a próbákon szokás, vannak hülyülések, vannak összefeszülések (a leghíresebb Harrison és McCartney összeszólalkozása), és vannak a zenekar varázsát megvillantó pillanatok is. A Let It Be tragédiája, hogy a feloszlás kontextusa ránehezedett a filmre, amiből mindenki inkább a feszültebb és unottabb arcokra emlékezett. Miközben a Let It Be-ben ott vannak azok a momentumok is, amikor Lennon és Yoko Ono táncolni kezd az I Me Mine-ra, vagy amikor Ringo és McCartney önfeledten mókázik a zongoránál.
A korabeli kritika azonban lesújtó volt, a Süddeutsche Zeitung cikkét szemléző Új Magyarországban például azt írták a filmről, hogy az olyan, mintha Lindsay-Hogg nem tudta volna eldönteni, hogy megrendezett filmet vagy munkabeszámolót csináljon.
„Csinált rengeteg »szép« beállítást és csendéletszerű képet, és mindebből nem maradt más, mint néhány kedves impresszió. Nincs egy elv, ami ezt az anyagot a zenére igazítva elrendezné. A Let It Be állandóan elvezet a zenétől. […] Végül a fiúk minden pattanása és fogtömése a néző műveltségének elemévé válik, mit sem tud azonban arról a dalról, amit eljátszanak” – olvasható a kritikában, amiből jól kirajzolódik, hogy a korszak a magyarázatot kereste a filmben a Beatles feloszlására. Miközben ma már egyértelműen látszik, hogy az együttes ekkoriban az egyik legtermékenyebb időszakát élte, ahogy az a filmben is elhangzik, elővették régebbi, korábban túl egyszerűnek ítélt dalaikat.
Az igazi feszültséget inkább az okozta, hogy McCartney egyértelműen az élő fellépés mellett kardoskodott (a zenekar ekkor már évek óta nem adott élőben koncertet), miközben a többiek egyáltalán nem voltak meggyőzve ennek fontosságáról, vagy csak már nem érezték magukénak annyira a Beatlest.
A monumentális Get Back a Let It Be-vel együtt lett teljes
Természetesen a Let It Be felújított megjelenéséhez a Get Backet összehozó Peter Jackson kellett, aki minden fontos döntéshozónál kiharcolta, hogy az ötven évig elásott film is méltó módon jelenhessen meg. Arra is ügyeltek a felújított verzióban, hogy azok a jelenetek, amik a Get Backben is benne voltak, azok a felújított Let It Be-ben már más kameraállásból szerepeljenek, és a Get Back digitálisabb kinézetéhez képest a Let It Be-t filmszerűbben restaurálták.
Így utólag nézve a Get Back lett tehát a rajongóknak szánt teljesebb történet, amelyben valóban kirajzolódik a négy, egymástól egyre inkább eltávolodó zenész karaktere, a Let It Be viszont a könnyebben emészthető film, amely nem akar többet mutatni a próbák alatt nehézségekkel küszködő, de közben egészen zseniális pillanatokat is összehozó zenekarról.
Ahogy Lindsay-Hogg fogalmazott, ő a változó Beatlest akarta elkapni ebben a filmben. Azt a változó zenekart, amelyen belül tapintható a feszültség, mint minden hosszú ideje együtt dolgozó zenekarnál, de közben az egymásra tekintésekből, a reakciókból egyértelműen kirajzolódik, hogy minden nézeteltérés ellenére ez a négy ember együtt nőtt fel, és szereti egymást.
A film végén érkező tetőkoncert ennek a legjobb példája, hiába volt bizonytalan sokáig, hogy egyáltalán felmegy-e a zenekar az Apple Corps épületére játszani, a végeredmény így is magáért beszélt. Hiába panaszkodik a hidegre, és a lefagyó ujjaira John Lennon, látványos, ahogy az egész filmben itt érzi magát a leginkább felszabadultan a teljes zenekar. Itt már George Harrison sem úgy néz ki, mint korábban, a Twickenham stúdióban felvett jeleneteknél, ahol legszívesebben elbújna a kamerák elől, az meg századjára nézve is fantasztikus, ahogy a tetőre felvonuló bobbyk lefagyott, teljesen tanácstalan arccal figyelik az élőben utoljára fellépő Beatlest.
A Let It Be a Disney+ felületén érhető el.