A száguldás nem elég – Autóversenyzés a filmvásznon

Április 11-én mutatták be a magyar mozik a rali világának egyik legnagyobb rivalizálását felidéző Verseny a győzelemért (Race for Glory: Audi vs. Lancia) című filmet. Az európai koprodukcióban készült alkotás egyúttal egy egészen friss, autósporttal foglalkozó filmhullám legújabb terméke; de elég-e a sikerhez gyönyörű kocsikat, észvesztő sebességet, felbőgő motorhangokat mutogatni? Legújabb filmünk és a ritkás előzmények óvatosságra intenek.

írta Nikodémus

A motorerő velünk van

Miközben a film történetének legelejétől kezdve mozgatja fantáziánkat a száguldás mozgóképre vitele (elég csupán a Lumière fivérek közeledő vonatos kisfilmjére gondolni), meglepően kevés film szól magáról az autóversenyzésről. Miután a hatvanas évek elején a James Bond-mozik gyakorlatilag feltalálták az akciófilm műfaját, divatos lett különféle autósüldözéseket iktatni egy-egy látványosabb produkcióba. E zsáner kiemelkedő mérföldkövei között ott van a Francia kapcsolat (1971) híres autósüldözéses jelenete csakúgy, mint A sötét lovag (2008) filmzene nélkül felvett, virtuóz város-kergetőzése. Valódi, az autóversenyzést középpontba állító filmekre érdekes módon egészen Új-Hollywoodig várni kellett: a sok tekintetben az európai újhullámot másoló, gyakran egészen különös filmeket szülő korszak két kevéssé ismert, ám emblematikus alkotással tiszteleg a sebesség megszállottjai előtt – paradox módon úgy, hogy szinte fókuszon kívül helyezi őket.

Éjszakai, rejtélyes lámpafényekkel és baljós gépmorajlással fűszerezett jelenettel kezdődik Lee H. Katzin 1971-es filmje, a Le Mans. A világ leghíresebb hosszútávú (endurance) versenyét címéül választó alkotás beveti Steve McQueent és egy csomó korabeli archív felvételt, hogy megidézze azt a hangulatot, amit a 24 órán át tartó versenyzés jelent. A történet igazából nem is érdekes; fontosabb megfigyelni a rajt előtti izgatott készülődést, a pilóták utolsó babonáit, a levegőt rezegtető benzingőzt, s a fülsüketítő zajt, ahogy mintegy negyven versenyautó elrajtol a kerek egy napig tartó viadalra. Igazi hangulatfilm a hat évvel később, 1977-ben bemutatott Bobby Deerfield is, ezúttal a precíz dokumentarizmust azonban a romantikus dráma műfaja váltja fel. Bobby (Al Pacino), az addig érinthetetlennek hitt pilóta nemrég keveredett bele egy balesetbe, amiben jóbarátja majdnem otthagyta a fogát. Miközben a lábadozó kollégát látogatja, figyelmes lesz egy titokzatos nőre, miközben maga is elkezdi átértékelni mindazt, ami azelőtt fontos volt számára. Sydney Pollack rendező inkább sejtet, mint megmutat, s ez határozottan jót tesz a Forma 1 világát távolról bemutató, ám alapvetően a szerelmi szálra koncentráló cselekménynek. A két főszereplő kölcsönös, rejtélyekben elbeszélt ön- és egymás-felfedezése nem kecsegtet sok jóval, s a melankolikus befejezés csak megerősíti: a pillanatnak élő, adrenalin-fröccsös száguldás hajszolása hamar kiégeti az embert.

220 felett

A nyolcvanas-kilencvenes évek hedonista esztétikája utóbbi intelemmel nem nagyon foglalkozott, sőt: épphogy kiemelte az autóversenyzés maszkulin jellegét, gáncs nélküli hősöket faragva pilótáikból. Így tesz a Tony Scott rendezte Mint a villám (Days of Thunder) is, amely kifejezetten az akkori klipesztétikára és a fiatal Tom Cruise, illetve Nicole Kidman vonzerejére építi történetét. A tehetséges, ám zabolátlan főszereplő és a tapasztalt csapatfőnök (Robert Duvall) dinamikája az ezerszer látott közhelyek ellenére remekül működik, Scott pedig jól érezte meg, hogy bemutatott versenyautóihoz hasonlóan filmjének is száguldania kell – mert ha megállna egy pillanatra, bizony könnyen szétesne a látványosan szűrőzött képek mögötti szüzsé. Nem menti meg sajnos a sebesség sem Renny Harlin moziját, a nézőjét az IndyCar versenysorozatba kalauzoló Felpörgetve (Driven) című filmet. Hiába a sztárparádé (Sylvester Stallone és Burt Reynolds is hangsúlyos szerepben játszik, előbbi társírója is volt a filmnek), a valóságból vett történetelemek vagy a látványos helyszínek, a megvalósítás amatőrizmusa B-filmes „szórakozássá” teszi az alkotást. S ugyanebben az évben, 2001-ben indul el egy másik autószáguldozós film-sorozat, amely már nem is tagadja trashfilmes gyökereit: a Halálos iramban mindezidáig tíz részen át dicsőítette a menő verdák és a kerti grillezés fémjelezte aranyifjú-életmódot.

Menedékünk a történelem

A látványos kudarcok láttán Hollywood jó időre felhagyott a túlságosan európainak (s így a tengerentúlon eladhatatlannak) tűnő autóversenyzős filmekkel. Korunk egyik legjobb kortárs forgatókönyv-írója kellett ahhoz, hogy létrejöjjön a talán legkorrektebb Forma 1-es mozifilm. Peter Morgan hibátlan arányérzékkel építi fel James Hunt (Chris Hemsworth) és Niki Lauda (Daniel Brühl) hetvenes évekbeli legendás rivalizálásának történetét, s az akciójelenetek helyett főként az emberi drámára koncentrál. Ron Howard rendező pedig példásan tartja kézben a szálakat: a Hajsza a győzelemért (Rush) feszes cselekménye, lendületes tempója és kiegyensúlyozott karakterábrázolása kivételes a műfajban. Legfrissebb filmünk több szempontból ezt a példát igyekszik koppintani – hogy milyen sikerrel, arról később.

Szintén két férfihős közös drámája köré húzza fel terjedelmes alkotását James Mangold, aki a Ferrari és a Ford elhíresült versengését mutatja be a hatvanas évekből. A fantáziátlan cím – Az aszfalt királyai (Ford v. Ferrari) – ne tévesszen meg minket: ráérős tempóban, ugyanakkor izgalmas fordulatokkal tárul fel a Le Mans-i versenyzés hőskorszaka, melyben helyet kap a nagyvállalati szemlélet és a kézműves manufaktúra konfliktusa, tesztoszterontól duzzadó férfiak (hol csodálnivaló, hol nevetséges) kakaskodása, s persze a győzelem relativitása. Hisz a dicsőséges pillanatot megörökítő célfotó gyorsan fakul, a sportprogramok összezsugorodnak a könyvelésben, a vakmerő pilóta pedig addig hívja ki maga ellen a halált, míg az egyszer tényleg eljön érte.

*

Ezt a deheroizáló megközelítést viszi tovább három friss, gyors egymásutánban készült autósfilm is, melyek mindegyike az életrajzi műfaj jellegzetességeit használja mondanivalója közvetítéséhez. Michael Mann tavaly évvégére elkészült Ferrari-mozija a több évtizedre elhúzódó fejlesztés ellenére ízig-vérig rendezői alkotás: Mannt nem érdekli a szokásos kronológia, egyetlen, különösen zaklatott időszakot emel ki hőse életéből. 1957 nyarán Enzo Ferrari (Adam Driver) betegségben elhunyt fiát gyászolja, emellett szeretőt tart (akitől szintén született egy fia), felesége elhidegült tőle, a versenyeredmények pedig nem akarnak jönni. Olyannyira nem, hogy a tűzpiros autók legendáját egyengető tulajdonos kénytelen komolyan fontolóra venni cége eladását. A kimerítő Brock Yates-életrajzon alapuló film értelmezésében Ferrari zord, megközelíthetetlen figura, aki gondosan ügyel a róla kialakított kép intaktságára, miközben már alig képes őszintén a tükörbe nézni. A cselekmény kissé túlzsúfolt, a karakterek kissé túl ridegek, Mann filmje a fináléra mégis képes elérni, hogy megértsük hősének különös motivációját, amely épp attól riasztó, hogy a tragédiák (versenypályán vagy azon kívül) nem gyengítik, hanem tovább táplálják.

E vízióhoz képest harmatgyenge próbálkozás a langyos olasz tévéfilm szintjét sem elérő, 2022-es Lamborghini: A férfi a legenda mögött (Lamborghini: The Man Behind the Legend), ami a traktorgyáros Ferruccio Lamborghini (Frank Grillo) élettörténetének felidézésére vállalkozik. A Ferrari csodálójából annak elszánt ellenfelévé váló traktor-, majd szupersportkocsi-gyáros életének epizódjai különösebb kohézió nélkül követik egymást, a dialógusok felszínesek, a szimbolikus narratív keretnek szánt autóspárbaj pedig hervasztóan egyértelmű.

Részben hasonlóan építkezik, némileg jobb eredménnyel a rali-világbajnokság 1983-as idényébe röpítő Verseny a győzelemért, hogy Cesare Fiorio csapatfőnök (Riccardo Scamarcio) nézőpontjából regélje el csapata, a Lancia és a nagy ellenfél Audi eszközökben nem válogató vetélkedését. Az interjú-felütés jól helyezi el térben és időben a kezdést, Fiorio itt hangoztatott gondolatai megadják az alaphangot, majd az archív felvételekkel ügyesen kevert versenymozzanatok később is a film erősségei maradnak. Valódi feszültség azonban alig-alig éled Stefano Mordini filmjében: hangsúlyosnak tűnő szereplők tűnnek fel és tova, mielőtt megismertük volna őket, a rivalizálás pedig kimerül néhány élesebb szócsatában (Daniel Brühl újra szórakoztatóan ideges). A forgatókönyv megpróbálkozik a nemzeti sztereotípiák árnyalásával (nem minden precíz, ami német és nem minden laza, ami olasz…), ám végül csak olcsó közhelyekig jut a győzelem mindent legitimáló élményéről vagy a szörnyű árról, amit ennek elérése közben kell fizetnünk.

Vázlatos áttekintésünkből is látható, hogy az autóverseny-filmek többnyire akkor működnek jól, ha magát az autóversenyzést félretesszük: a száguldás puszta élménye nem elég. Elengedhetetlen hozzá a száguldó autót építő és vezető ember drámája.

(Megjelent: Új Ember, 2024. május)