Horizont: Egy amerikai eposz - Kritika

A horizont jelentése látóhatár. Ahol az ég összeér a földdel. Nem egy konkrét hely, nem találsz oda egy térkép segítségével, nem mesélnek róla történeteket. Csak a tér egy elvont része, a messzeségben rejlő ígéret. Kevin Costner pedig tökéletes címet adott a westernjének.

A Horizont – Egy amerikai eposz rendezője a ’90-es évek Hollywoodjának vitathatatlan sztárja volt. Szíveket megdobogtató romantikus filmek szépfiúja (Több mint testőr) vagy épp kalandfilmek keménytökű hőse (Robin Hood, a tolvajok fejedelme). Együtt dolgozott Brian de Palmával (Aki legyőzte Al Caponét), Oliver Stone-nal (JFK – A nyitott dosszié) és Clint Eastwooddal is (Tökéletes világ), megannyi produceri szerepet vállalt, és 1990-ben először saját rendezéssel is bemutatkozott (Farkasokkal táncoló).

Hullámhegyek és hullámvölgyek övezik a pályáját. A filmek jó része közönségsiker volt, a Farkasokkal táncoló pedig tarolt az Oscar-gálán, még Martin Scorsese sokak által esélyesebbnek tartott rendezése, a Nagymenők ellenében is. Costner a filmért, a rendezésért és a főszerepért is szobrot kapott. Hát mi ez, ha nem hullámhegy? Hullámvölgyként pedig talán, ha már ennyi vizes metaforánk van, lehetetlen nem megemlíteni a hírhedt filmtörténelmi buktát, a Waterworld – Vízivilágot. A hatalmas büdzsével rendelkező, tulajdonképpen kicsit a korát megelőzően klímakatasztrófás, posztapokaliptikus sci-fi/fantasy a Földet elborító óceánról csak a tengerentúli (sic!) forgalmazás miatt nem süllyedt a proverbiális óceáni filmtemető fenékre (sic! #2).

Kevin Costner aztán kicsit mintha el is tűnt volna szem elől. A szépfiú szerepet átadta az ifjú szívtipróknak, a kalandozóét pedig a feltörekvő macsóskodó titánoknak. Epizódszerepeket ugyan vállalt, például A számolás jogában a ’60-as évek NASA-jában dolgozó matematikusnők mellett vagy épp Aaron Sorkin Elit játszmájában, hogy csak az emlékezetesebbeket említsük. De az igazi nagy visszatérést az újhullámos westernsorozat, a Yellowstone jelentette.

Costnernek pedig a western a drogja. Sosem szokott le róla, csak szünetet tartott. A Yellowstone-nal újra megérezte az ördögszekereket megmozgató szellőt és a poros utak langymeleg simogatását, és a 2003-as Fegyvertársak után új westernjét ismét a Cannes-i Filmfesztiválon mutathatja meg először a nagyközönségnek.

A Horizont – Egy amerikai eposza viszont nem akar megalopolisi értelemben vett határtalan életműhöz hasonlítani. Egy epikus westerntörténet szeretne csak lenni, és ez megkötésekkel ugyan, de sikerült is neki. A megkötések legfontosabb alapja a részekre bontás. A Cannes-i premieren a közönség a történet első epizódját, a sorozat tulajdonképpeni prológusát látta. Az ígéretet, a horizontot.

Kétség sem fér hozzá, hogy Costner magnum opusa annak részeit külön-külön vizsgálva egészen remek. A neowestern hangulat parádés, a képek gyönyörűek, a zene fennkölten vált ki libabőrt. A színészgárda jól válogatott (Abbey Lee, Jamie Campbell Bower, Sam Worthington, Ella Hunt, Jena Malone), az anya-lánya casting (Sienna Miller és Isabelle Fuhrman) meg még ebből is kiemelkedik. A műfaj szeretett kliséit a film egymás után pipálja ki. Szamárháton utazó bölcs öreg, poros utcájú település, valódi törődésre vágyó örömlány és még pisztolypárbaj is van, ami bár nem a klasszikus fajta, eredetisége elvitathatatlan. Viszont amennyire először az apró, hangulatkeltő kezdő jelenetek, úgy a film gerincét alkotó karakterek történetei is nehezen állnak össze.

Van nekünk egy rajtaütésben összeomló család túlélő anyja és lánya, egy letelepedést kereső utazó csoportosulás, melyben a társadalom által kivetettek és a tehetős házaspár is megfér egymás mellett, és egy gyerekéről gondoskodó örömlány, akinek az útja összefonódik a magányos, feketekalapos, oldalán pisztoly viselő westernhőssel. A Kevin Costner által megformált protagonista belépőjére egy órát is várnunk kellett, megadta a módját, mondhatnánk, egy ilyen kaliberű ikonnak kicsit még illik is késnie. Persze ha a kész, négy részesre duzzadó művet végül majd’ fél napra lesz szükségünk, hogy megnézzük, akkor mi ez az egy óra? A történetekbe csak belepillanthatunk, az epikus történet csak egy rövid szeletét, keresztmetszetét láthatjuk, de úgy, hogy szeretnénk látni a többi részét is.

Amit tudunk, hogy láthatóan Costner arról a küszködésről akart filmet csinálni, nagyonis valódit, ami a jobb élethez vezető utat kövezi ki vérrel és verítékkel. A rendező célja egy összetett, régi westernek egyszerű letisztultságát mellőző film készítése volt. A korábbiakhoz össze nem mérhetően foglalkozik a női szereplőivel, a feleség és az anya szerepével. Costner azt mondta, szeretné, hogy a kislánya lássa, a dédanyjának dédanyja miken ment keresztül.

És a film valóban tele van emlékezetes pillanatokkal. Amikor az őslakos rajtaütés során a fiú (aki egyébként Costner fia) az apjával marad, miután húgát és anyját mentette, akkor meghatódunk; amikor a tehetős házaspár csodalattal néz a szirten álló helyi törzs tagjára – talán épp arra, aki részt vett az előző mészárlásban – akkor pedig elgondolkodunk: aki nem ismeri a harcot, abból a véres kéz sem vált ki viszolygást.

És a film nem foglal állást, legalábbis egyelőre úgy tűnik. A karakterek többsége nem a morális spektrum két végletén helyezkedik el, hanem beleolvadnak a szürkezónába. Nem a népek sütik el a fegyvert, hanem az emberek. Az életét viszont az veszíti, aki fontos nekünk.

Az ekhós szekereket persze semmi nem állítja meg. Rendületlenül haladnak a látóhatár, a lehetőségeket ígérő város, Horizon felé. Az az ígéret hajtja őket, ami miatt mi is be fogunk ülni a film második fejezetére. Június 27-én, a magyar premieren pedig mindenki saját maga járhat utána, megy-e még Costnernek a western műfaja.

---

A Horizont: Egy amerikai eposz, 1. rész 2024. június 27-től tekinthető meg a magyar mozikban. Az IGN Hungaryn megjelent valamennyi kritikát kritikaösszesítőnkre kattintva böngészhetitek. Minden idei bemutatót megtalálhattok a rendszeresen frissülő mozi-, stream- és sorozat-kalendáriumunkban.